Hát az van, hogy elfogyott a saját kenőanyag. Most mit szépítsem, én magam is érzem, meg nem tudom nem észrevenni, hogy G. először nyálaz, ken, aztán dugja be, amit bedug. Jááááj, aranyoskám, bezzeg, amikor a – hm – nektár úgy elárasztott, hogy nem győztem kiszaladgálni, hogy törölgessem magam! Most mért nem lehetett ezt elosztani egy életre?! Na de mindegy is, a szex őrült jó, mondhatnám, kibaszott jó, haha, csak hát kenni kell.
Eljött az a nap is, hogy símaszkban, zsákruhában, ellentmondást nem tűrő hangon a drogériában követeltem a síkosítót.
Oké, pörgessük vissza. Szóval nix símaszk, nix zsák, de van covid maszk és téli sapka, ehhez egy visszafogott, szolid külső, tehát próbálok láthatatlannak látszani.
És nem a közeli drogériában, ahol gyakran megfordulok, hanem a távolabbiban, ahová nemigen járok. Dukál még hozzá tönkölybúzás ropi meg rizschips, egy kitekerős barna szemceruzát is a kosárba dobok, mert egyre kevésbé tudom hegyezni a hegyezőset.
És hát akkor melyik legyen. Durex, mert az olyan nagy márka? Vagy egy kisebb tubus, mert az olcsóbb? De hát én barom, mért nem veszem patikában, ahol valószínűleg töredék áron beszerezhetném. (Megmondom: mert ott kérni kell.)
Na mindegy, most már itt állok a zavarbaejtő kínálat előtt, ennél már csak az a zavarbaejtőbb, hogy már mióta itt állok, hát igazán választani kéne már, hm, hm…
Na jó, bedobom a legolcsóbbat, ami még így is sokkal drágább, mint kéne, hát mondd már, mért nem elég jó neked, ha nyálaz…?
Oké, a pénztár futószalagára teszem és igyekszem olyan arcot vágni, mintha egy tubus arckrém lenne. A pénztáros lány egy lesütött szemű pillantást vet a szerény küllemű tubusra, majd önkéntelenül egyet, egy töredék másodpercnyit rám. Most mit bámulsz?! Igen, banya lettem! Na és?!
Egyszer te is megöregszel, oszt’ itt fogsz sunnyogni az árulkodó tubusoddal, kislány, és akkor az a másik, harminc évvel fiatalabb fog laposan pislogni rád meg kis örömszerző tubosodra, azt ugye tudod, aranyom?! – horgadt fel volna bennem a harcias banya, ha a bennem élő érett, bölcs asszony le nem csitítja: szegény gyermek, most azt se tudja, hova nézzen, meg aztán hogy mit is gondoljon, hogy ez a néni még izél? Lehet, hogy neki meg volna mivel, de nincs kivel.
Bandukolok haza, a maszkot még nem merem levenni, ki tudja, ki látott meg.
A levegő így, január végén elég csípős, a kopár bokrokat megnyírták, kilátszanak mögülük a panelházak. Már azokat is magam mögött tudom, a kertvárosi rész igazán szép, és főleg csendes. De hogy imádom, hogy ilyen csendes!
És mondd, mért van az, hogy 24 tekercses vécépapírt simán veszek, pedig tudom, hogy intim testrészen használjuk. És vettem intimbetétet évtizedeken keresztül, és nem volt az sem kellemes, de meg kellett venni, és senki sem csodálkozott. És az óvszert is meg lehet úgy venni, mintha csak egy doboz cukorka volna. Akkor most mi a búbánat bajom van egy kicsi tubus síkosítóval?
Megmondom. Hogy más leszek tőle. Hogy vagy úgy lógok ki, hogy bűnös módon föl akarom dobni valami extrával a szexuális életemet, vagy úgy, hogy nem „természetesen” zajlik az egész, mint más „normális” embernél. Akár akkor, amikor szülés után kellett, akár életkoromból adódó változások miatt. Vagyis hogy azt érzem, hogy ezt nem illik. És itt dühösködöm magammal, hogy ugyan, áruljam már el: ez nálam mitől jön? És sarokba szorítva érzem magam, mert tényleg ott álltak a tubusok a drogéria polcán igazán ártatlanul, és senki nem akarta rám küldeni a TEK-et, amiért megvettem és használni akarom. Nem találok mást, csak azt a prűd berögződést, ami átitat mindent: közéletet, magánéletet, háló- és minden egyéb szobát, munkahelyet, iskolát, médiát, a kultúrát.
De lehet, hogy ez tényleg csak az én szorongásom. És örüljek neki, hogy egészséges vagyok (eléggé), és van hol és van kivel és van mivel.
És hát tényleg örülök, na.
Az írást küldte S. Ágnes
