Mindig emberekkel foglalkoztam. Pályakezdőként családjogi ügyekben jártam el, amelyek mögött valós életek voltak. Később cikkeket írtam, interjúkat készítettem, sokszor nők történeteit meséltem el, ismerősökét, ismeretlenekét, mégis mindegyikben valaki más állt a középpontban, én pedig segítettem érthetővé tenni azt, amin keresztülment. Ez lett az egyik küldetésem, ami egy idő után a saját működésemmé is vált. Nem bántam, sőt, szerettem, hogy hozzám fordulnak, szerettem, hogy számít, amit adok. Ebben sodródtam évtizedeken át, így az én határhúzásom a változókor éveiben lett aktuális, akkor viszont sürgető kényszerként zúdult a nyakamba.
Sokáig azt hittem, hogy mindent bírok
Azt hiszem, mindig is erős embernek láttam magam talán azért, mert sokan láttak annak. Az „erős nő”, akit nem lehet kibillenteni. És valóban sokáig úgy éreztem, hogy rendben vagyok, hogy a stressz rám kevésbé hat. Hiszen szeretem, amit csinálok, értelme van annak, hogy emberekkel, történetekkel, érzésekkel dolgozom.
Nem egyetlen pillanat alatt jött a klimax
Voltak előjelei, amiket nagyon is érszrevettem, rosszabb alvás, éjszakai hőhullámok, fáradtabb nappalok. Apróbb tünetek, amiket betudtam annak, hogy most ilyen időszak van. Közben ugyanúgy vittem tovább mindent. Intéztem mások ügyeit, figyeltem mások életére, írtam, tanácsadóként képviseltem mások ügyeit, magammal még mindig keveset foglalkoztam. Évi két hét szabi, hétvégi kirándulások kb. ennyi. Visszanézve pontosan látom, hogy nem egy nap hozta el a változást, hanem sok kisebb felismerés.
Nem volt drámai döntés, inkább folyamat
A határhúzás nálam nem egyszeri megvilágosodás volt, hanem egy folyamat vége. Megszületett sok kisebb mondat, amiket végre kimondtam: Ezt nem vállalom el. Most nem csinálom meg. Most pihennem kell. Most alszom. Most sétálni megyek. Ezen a hétvégén nem dolgozom. Öt óra után nem vállalok konzultációt.
Ezek a mondatok egyszerűnek tűnnek, de nekem évekig nem fértek bele. Úgy gondolom, mindannyiunknak vannak ilyen mondatai, amiket nehezen mondunk ki.
Ma is emberekkel dolgozom, de tudtam váltani
Most is emberkkel dolgozom, hallgatom őket, segítek, kísérek, de közben folyamatosan figyelmeztetem magam is: ugyanúgy fontos vagyok, mint bárki, akivel dolgozom. Sok nő történetében látom viszont a saját régi mintáimat is. A túlzott alkalmazkodást, a megfelelni vágyást, a maximalizmust, ami mindig oda vezet, hogy majd később jut időm magamra. De a változókor nem kérdezi meg, hogy mikor érsz rá foglalkozni magaddal. Előbb-utóbb eléri, hogy figyelj már végre magadra is.
Van, ami nekem működött
Úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell kitapasztalnia, hogy neki mi válik be. Nekem például segített megtanulni nemet mondani, elengedni, hogy nem ragáltam minden kérésre azonnal. Aztán segített az is, hogy legyenek napközben is legalább olyan percek, amikor csak magamra figyelek, példál a reggeli teámat nem a számítógép előtt iszom meg, hanem a kanapén bekuckózva. Lehet, hogy másnak ez magától értetődő, nekem el kellett jutnom ide is.
Tudd, hol van a saját határod
Azt gondolom, mindenki pontosan érzi, mikor lépi át a saját határait. Így el is tudja dönteni, hogyan regál rá, egyáltalán reagál-e. A kérdés csak az, mikor jutsz el oda, hogy kimondd, hogy elég. Ami biztos, hogy senki más nem fogja helyetted megtenni. Ha elfogy az erőd, azt is neked kell észrevenned, és neked kell elkezdened visszaépíteni is, maximum segítségt tudsz hozzá kérni.
Én is megtapasztaltam, milyen nehéz nemet mondani és előtérbe helyezni a saját igényeimet is, de amikor tudatosan alkalmazni kezdtem a határhúzást és jobban figyelni magamra, klimaxos tünetek ide, kis összeroggyanás oda, érezhetően minőségibb lett az életem. Ezért csak azt tudom mondani neked is, hogy ne várj tovább, kezdj el törődni magaddal te is. Megéri, meglátod… 🙂
